„Hol vannak a régi úriemberek, mi ez a lilára festett, copfos izé a kifutón?” „Megérett a világ a pusztulásra, már nem tudnak milyen őrültséget kitalálni.”…és még sorolhatnám a felháborodott kommenteket, amikor egy nagyobb divatbemutatón valami extrém kerül fel a kifutóra. Igen, láttunk már félemelet magas platformcipót, méteres masnikat, szoknyás férfiakat, de még plüssmacival és cumival, vagy épp társnőjével a nyakában vonuló modellt is.
Szóval na, tényleg van itt minden, ami extrém, és bamm, máris zuhognak a döbbent hozzászólások. De vajon tényleg fel kell háborodni mindezen, és tényleg ettől érik meg a világ a pusztulásra? Mit kezdjünk ezekkel az extremitásokkal?
Nyugi, senki nem ebben fog járni az utcán!
Bevallom őszintén, nekem mindig fura ez a nagy felzúdulás. Több okból is zavar, hogy még mindig ott tartunk: ami nem illik bele az átlagosról alkotott elképzeléseinkbe, az felháborító, le vele.
A helyzet az, hogy akármennyire is szörnyülködünk, kevés a valószínűsége, hogy holnaptól mindenki egy haute couture bemutató valamelyik extrém darabjában fog szaladgálni az utcán. Tudom, hogy ez most megint felháborító, de ezek a koncepciók nem azért készültek, hogy holnapután megvehessük őket a pláza butikjában. Ezek a ruhák műalkotások. És hát, általában Picassót sem szoktuk számon kérni azért, hogy nem tökéletesen realista portrékat alkotott. Na, körülbelül ezzel a szemmel kellene nézni a kifutóra kerülő nem kifejezetten hétköznapi darabokat is.
Kezeld inkább inspirációként!
Persze ezek a darabok valamilyen szinten inspirációt jelentenek azoknak, akik ezeket a vonalakat, színeket, mintákat lefordítják az egyszerű, átlagos viseletek nyelvére. Nagyjából ennyi is a teendő velük: ha van olyan szabás, szín vagy minta, amelyik minden furcsaság dacára megfog, akkor nézd meg, hogy illik-e hozzád, és szépen, finoman, pont annyira feltűnően, amennyire ez neked megfelel, építsd be a mindennapjaidba. Ugyanez vonatkozik arra, ha egy divatlapban meglátsz egy kétszázezer forintos ruhadarabot. Tudom, hogy húzós az ára, de senki nem kötelez rá, hogy pont ezt vedd meg. Hasonlót viszont találsz, ha inspirál a divatanyag: simán beépítheted a stílusát a sajátodba anélkül, hogy vagyonokat kellene költened rá.
Értsük már meg, hogy semmi nem kötelező!
Self-care mentorként pedig felmerül bennem még egy kérdés. Vajon miért értelmezzük azt, ami a divatbemutatókon megjelenik, vagy amit az Instagramon irreálisan tökéletesnek látunk egyfajta diktátumnak? Hahó, kedves emberek, senkinek nem kötelező semmilyen divatirányzatnak vagy szépségideálnak megfelelnie, ha nem akar. A divatbemutató és az Instagram, de még a glossy magazin fotói sem köteleznek semmire. Ők közvetítenek egyfajta életérzést, nekünk meg szabadságunkban áll eldönteni, hogy ez tetszik-e nekünk, meg akarunk-e és meg tudunk-e neki felelni, vagy épp eszünkben sincs. Vagy valahol a kettő között állunk, átvesszük, ami tetszik, és nagy ívben legyintünk arra, ami meg nem. A self-care szemlélet alapja pont annak a megértése, hogy ez szabadságunkban áll. Hogy szabad kísérleteznünk, próbálgatnunk, és megfelelés helyett inkább jó játéknak tekinteni ezt az egészet. És akkor akár az átlagos, akár egy kreatív megoldás, sőt, akár még az extrém is beleférhet, ha épp ahhoz van kedved.
Van kérdésed, gondolatod ezzel kapcsolatban? Gyere, beszélgessünk az Élet színesben Facebook-oldalán!
Legyen színes napod!
Judit
Fotók: Unsplash.com
