Apuleius • 8 nap
Személy szerint nagyon kedvelem Sigmund Freud-ot, mert azt gondolom, hogy a maga korában egyszerűen korszakalkotó tevékenységet folytatott és hihetetlenül innovatív, ahogy a pszichológiáról gondolkodott. Ugyan vannak elméletei, amik finomításra szorulnak, az alapok mégis zseniálisak.
Bejegyzésem megértéséhez elhoztam tehát az ő kis elméletét:
Képzeljünk el egy libikókát. Középen ott van az érett felnőtt ÉN.
„Normál” esetben egyenesen áll a libikóka, bizonyos határon belül a szükségleteink is kielégülnek, de a felettes énünk is szerepet kap, határok között tart minket.
Aztán vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor az ÖSZTÖNÉN-ünk erősödik fel. Mikor? Amikor elönt az indulat és gondolkodás nélkül cselekszünk. Vagy amikor fekete-fehérben gondolkodunk és egy ember a szemünkben vagy csak jó, vagy csak rossz lehet.
A másik véglet pedig, amikor a FELETTES ÉN-ünk „teng túl”: olyan erősen él bennünk a megfelelés vágya, hogy akár a saját egészségünk rovására cselekszünk, de a szabályokat nem hágnánk át. Amikor szorongunk bizonyos szituációkban, hogy „nem vagyunk elég jók”.
Egy érzelmileg érett ember ugyanis képes arra, hogy felismerje: egy adott stresszehelyzetben vajon tényleg a konkrét szituációra reagál, vagy valamilyen mélyebb seb mentén, annak fájdalmát ráhúzza a jelenlegi helyzetre is.
Tudom, hogy ezt leírni „nagyon könnyű” – felismerni viszont annál nehezebb. Talán ezért is érdemes fejlesztőhöz menni: ő biztosan fog tudni segíteni rálátni a saját működésünkre. S amikor már felismerjük, hogy „ahhha, én már megint egy sértett gyermekként reagálok” – akkor talán könnyebb lesz egy másik megoldási útvonalat választani. Kicsit kívülről szemlélni az eseményeket. Az elhangzottakat nem feltétlenül magunkra vonatkoztatva értelmezni, hanem elgondolkodni: aki mondta, vajon mennyi az övé ebből? És amit mondott, az miért érintett engem ilyen érzékenyen? Ez természetesen nem megy egyik napról a másikra. Már az is nagy lépés, ha valaki felismeri magát a helyzetet, amikor a „sérült gyermek” reagál. Aztán előbb-utóbb már nem reagál egyszerre, hanem elgondolkodik előtte. És hosszú gyakorlás után pedig képes lesz gyorsan felismerni a helyzetet, ami fáj, és nem a saját régi sérülésén keresztül reagálni, hanem érett felnőtt módjára.
Egy érett személyiség „kordában tudja tartani” a felettes énjét. A felettes én azon szabályok összessége, amelyeket elsajátítottunk első körben a családunkban, aztán intézményi közegben (óvoda, iskola), majd társadalmi szinten is. Egy érett személy nem hagyja, hogy eluralják ezek a szabályok, hanem a helyén tudja kezelni őket. Míg az éretlen személyiség (a leírtakkal ellentétben) nagyon gyakran szorong. Szorong, hogy „szerethető-e”, ha így-vagy úgy cselekszik. Szorong, hogy „elég jól teljesít-e” a munkahelyén. Olyan mértékig perfekcionista (és elveszik a részletekben), hogy az már a hatékonyság rovására megy.
Egy érzelmileg érett felnőtt tisztában van az érzelmeivel. Asszertív kommunikációval ki tudja fejezni, hogy egy konkrét szituációban pontosan mi bántja, mit érez, és azt is, hogy mire lenne szüksége. Ha mindkét fél így kommunikál, akkor könnyen hoznak egy kompromisszumos megoldást.
Egy érzelmileg érett ember elindult az önismeret útján. Rálát az elakadásaira és dolgozik azon, hogy változtathasson a maladaptív sémáin. (Ezek a viselkedések kisgyermekkorban akár életmentőek is lehettek, felnőttként azonban torzítják a valóságérzékelésünket.) Megfigyeli azokat a szituációkat, ahol az indokoltnál nagyobb düh, elkeseredés, félelem önti el. Felismeri ezeknek az érzéseknek a gyökerét. Képes az indulatai szabályozására: egyrészt „nem üvölti le” a másik ember fejét (hanem asszertíven kommunikál), de nem is „épít falat maga körül” (hogy benne ragadjon az áldozat szerepben, hanem ezesetben is az asszertív kommunikációval él). Képes önmagát és a világot is stabilan látni, ahol együtt él a jó és a rossz, a fény és az árnyék, mindenben meglátja a negatív és a pozitív tulajdonságokat is.
Egy érzelmileg érett ember, hogy is mondjam: szeretettel szeret. Úgy igazán. Lágyan. Gyengéden. Tiszteli önmaga határait és tiszteli a másik határait is. Ugyanúgy tud nemet mondani, mint ahogy azt el is tudja fogadni. A másik embert különálló személynek érzékeli (és nem alá-fölérendeltségben gondolkodik). Nem projektálja másra az érzelmeit (bizonyos lehasított/letagadott tulajdonságait), hanem felismeri, hogy a másik viselkedésében benne valami megnyomja a „piros gombot”, tehát elgondolkodik azon, hogy mit érez, az honnan ismerős és ezt a hiányt hogyan tudja pótolni önmagának. Elfogadja, hogy mindenki hibázhat, és hogy a hiba igazából nem más, mint tapasztalat. Lehetőség egy újratervezésre. Felelősséget vállal a kimondott szavaiért, elkövetett tetteiért. Ha szükséges, tud bocsánatot kérni. Elfogadja a másik emberek tulajdonságait, nem akar átmenni „megmentőbe”, hogy „majd ő megváltoztatja”. Tisztában van vele, hogy mindenki csak a saját hozzáállásán tud változtatni. Kiegyensúlyozott, adni és kapni is tud. Érzelmeinek széles skáláját megéli (úgy a negatív, mint a pozitív érzelmeket). Képes a másik embert empatikusan megérteni.
Pillants újra a libikókára. Melyik élethelyzetedben billen el valamelyik irányba?
Nehéznek tűnik?
Kezdd el az önismeretet, és neked is lehetőséged lesz érzelmileg érett felnőttként jelen lenni a mindennapjaidban!
Az önismeret gyógyír önmagadnak.
#Ábrahámzsuzsanna #Abrahamzsuzsanna #önismeret #onismeret #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes #érettszemélyiség #erettszemelyiseg
