Klasszikus szituáció: reggel (előre megfontolt szándék esetén már előző este) ott álldogálsz a szekrény előtt,és tanakodsz mit is vegyél fel. Kikészíted, kivasalod, felveszed - és lecsap a realitás, mert vagy nem jó együtt, vagy egyszerűen idegen az egész a tükörben. Jön a kapkodás, mérgelődés, ezredszer is átöltözés, és jó esetben a folyamat végére kialakul az a szett, amit végre igazán magadénak érzel.

„Hol vannak a régi úriemberek, mi ez a lilára festett, copfos izé a kifutón?” „Megérett a világ a pusztulásra, már nem tudnak milyen őrültséget kitalálni.”…és még sorolhatnám a felháborodott kommenteket, amikor egy nagyobb divatbemutatón valami extrém kerül fel a kifutóra. Igen, láttunk már félemelet magas platformcipót, méteres masnikat, szoknyás férfiakat, de még plüssmacival és cumival, vagy épp társnőjével a nyakában vonuló modellt is.

A kapszulagardrób mostanában legalább akkora hívószó lett, mint a „szeretettel készült”, vagy a „normális élet”. Tény, hogy alapvetően jó gondolat, vannak jól körülhatárolható előnyei, és sok embernek megkönnyíti az életét. Mégis azt mondom, hogy nem való mindenkinek.

Amikor a coachingról esik azó, hamar kiderül, hogy szinte mindenkinek más elképzelései vannak erről a műfajról. És persze ilyenkor szoktak előkerülni azok a sztereotípiák is, miszerint “manapság már mindenki coach”, meg a “beszélgess inkább egy barátoddal”, és ennek folyományaként a “kifordult a világ, száz éve még senkinek nem volt szüksége ilyesmire”. Ha viszont valaki kipróbálja a coachingot, hirtelen rádöbben, hogy ez a látszólagos “semmiség” nagyon is komoly eredményeket hozhat.